12. Beautiful

Sziasztok!:)

Itt az új rész! Remélem tetszik, kommenteket szívesen várok!:D

Sajnálom, hogyha esetleg nem tudom gyakran hozni a részeket, de hát nekem is van életem, meg iskolába is járok, valamint külön órákra, és ezek mellett nem egyszerű nekilátni írni. De azért igyekszem. Csak arra kérlek titeket, legyetek megértőek! 

Noémi xx

Beautiful

Hétfő reggel nyúzottan lépek be a próbaterembe. A lányok hamarabb elindultak, így én érkeztem a legkésőbb.

Szikora már tárgyal a lányokkal, mikor a táskámat ledobva az egyik székre leülök melléjük.

-          Noémi, - szólal meg Szikora úr – a lányok javasoltak egy dalt. Mit szólsz hozzá? – mutatja felém az egyik tabletet, amin a szám klipje van.

A választástól teljesen meghatódva a lányokra pillantok, majd sírva megölelem őket.

Nehezen telik a hét. Mindig van velem valaki, hogy sose érezzem magam egyedül, legtöbbször Lilla. Nagyon örülök, mert neki bármit elmondhatok, és egyre jobban felszínre tör az igazi énje.

Megtudom róla, hogy a rózsaszín plázapicsa csak egyfajta álca. Igazából egy nagyon kedves és normális lány. Ezt eddig is tudtam, csak az álarc miértjére voltam kíváncsi.

-          A szüleim kiskoromban elváltak, és apa persze rögtön kényeztetni kezdett mindenféle drága játékkal, meg ilyesmikkel, de ezeket anya rendszeresen kidobta. Aztán, mikor 14 éves voltam, újra összeházasodtak, adtak nekem egy jó vastag bankkártyát, és azt mondták, bármire is van szükségem, csak szóljak. Gondolom, így akartak kárpótolni a nehéz évekért. Eleinte nagyon bejött, hogy szinte bármit megvehetek, de aztán egyre unalmasabb lett. Vettem magamnak egy gitárt, megtanultam rajta játszani, zongorázni is próbálkoztam, és igyekeztem elfoglalni magam. Aztán egyszer apa jött értem suliba, és felajánlotta, hogyha leteszem a vizsgát, vesz nekem egy motort. Én nem akartam motort, de persze mindenki rögtön azzal jött, hogy „Jaj, a kis elkényeztetett picsa mindent megkap!”, így aztán végül dacból letettem a motorosvizsgát, és kaptam egy rózsaszín-fehér motort. Úgy voltam vele, hogy higgyenek, amit akarnak. Aztán valahogy rám ragadt ez a jelző, és a régebbi barátaim is elpártoltak mellőlem. Ez az X-Faktor új esélyt jelentett nekem, és meg is kaptam. – mosolyodik el a végére, és rájövök, hogy az én problémáim fel sem érnek az övével, és akkor még nem is tudom, hogy Krisztának vagy Zsófinak voltak vagy vannak-e ilyen gondjai.

Egyik este, mikor épp egy rajongó ajándékot próbálok kibontani a szobában, kopogást hallok.

-          Gyere! – kiáltom, de még mindig a papírral bajlódok, és egy pillanatra sem nézek fel a csomagolásból.

-          Szeretnek titeket. Téged is. Nagyon. – mondja látogatóm, ám még mindig nem vagyok hajlandó felnézni. – Téged lehetetlen nem szeretni. – érzem, hogy csak vígasztalni próbál.

-          Hát, valakinek mégiscsak sikerült. – jegyzem meg komoran.

-          Őket csak elvakítja az irigység. Ha tudnád, én a műsor kezdete óta hányszor kaptam meg, hogy buzi, vagy, hogy csúnya vagyok. De ilyeneket csak az utálkozók mondanak, azok pedig mindig és mindenhol vannak. Csak annyit tehetünk ellenük, hogy csak azért is jól érezzük magunkat.

-          Igazad lehet. – sóhajtok, majd kiveszek a csomagból egy pólót, amin egy logó van a mi nevünkkel. – Jézusom, ez de jó! – csillan fel a szemem. Egyszerű fehér maga a póló, de a nevünk gyönyörűen ki van dolgozva. Gyorsan a készítő neve után kezdek kutakodni, valahogy meg akarom neki hálálni ezt a csodás pólót.

-          Látod? Sokan szeretnek titeket, és ez az, ami fontos. – mosolyog a fiú, mire én csak megölelem.

-          Köszi, hogy itt vagy, és hogy ezt elmondtad nekem. És köszönöm, hogy meghallgatsz. Sokat segítesz.

-          Ugyan, semmiség. – nevet, majd a csomagba nyúl. – Bár, ha jobban meggondolom, ezt a sütit igazán nekem adhatnád…

Csak felnevetek, és mikor rájön, hogy az egyik kedvenc süteményét tartja a kezében, rábólintok, hogy elviheti. Ennyit megérdemel.

Igyekszem teljesen a munkánkra koncentrálni, és a lehető legjobbat nyújtani.

Szombat délután, mikor végre beülök a sminkbe, egész jó kedvem van. Egy fehér felsőt kapok meg egy farmert, egy vastag, fekete övet a derekamra, fekete magas sarkút és pár ékszert. A hajam be van sütve. Körülbelül mind ugyan úgy nézünk ma ki.

A ByTheWay kezd egy Mester Tamás dallal. Nagyon jók, és, bár nem szeretem, ha egy férfi ilyet visel, Olivéren nagyon jól áll a rózsaszín ing.

Mikor lejönnek a színpadról, megölelem mindannyijukat. Nagyon ügyesek voltak.

Péterffy Lili Justin Bieber egyik dalát adja elő, kicsit átdolgozva. Nem rossz, bár szegénynek oroszlánsörénye van.

Ákos Adelezik. Csak tudnám, miért ejti mindenki Magyarországon Adélnak szerencsétlen nő nevét. Amúgy Ákos jó, de ez csak a szokásos.

Danics Dóra egy számomra ismeretlen dalt ad elő. Innentől kezdve nem is nagyon foglalkozok vele, inkább Lillával csinálunk képeket. Többnyire vágjuk a pofákat.

Dóra után jövünk mi. Mikor Szikora kimondja a nevünk, mindenki sikítozni kezd.

A kisfilmben beszélnem kellett a szakításról és arról, hogy érintenek az utálkozók. Nem vagyok rá büszke, de felvétel közben egy kicsit elsírtam magam, és ezt természetesen belevágták, de hála Istennek azt is, amikor Lilla odajön hozzám, és megvigasztal. Rögtön utána felvillan Szikora úr feje, hogy azért vagyunk ilyen erősek, mert összetartunk.

A kisfilm alatt behoznak nekünk négy széket, amire leülünk. Az egyik szélén Kriszta, mellette én, majd Zsófi és a másik szélén Lilla.

A dalt Zsófi kezdi.

-          Everyday is so wonderful and suddenly it’s hard to breath…

A refréntől én énekelek. Csak most, itt a színpadon kezdem érezni igazán azt, hogy mit is énekelek. Végignézek a közönségen, és megpillantok egy „Szeretünk Music Generation!” feliratot.

-          So don’t you bring me down today!

A középső résznél mind a négyen énekelünk, majd a végén felállunk, és átkaroljuk egymást, úgy folytatjuk. A torkom szorítani kezd, pedig még hátra van egy szóló sorom. Krisztára, majd Lilláékra nézek, és remegő hanggal befejezem a dal, majd megölelem Krisztát, mielőtt mindenki látná, hogy elbőgöm magam. Érzem, hogy Lilla és Zsófi is átkarol, és próbálok annyira megnyugodni, hogy ne zokogjam élő adásban a kamera előtt.

A mentorok közül Szikora és Tóth Gabi állva tapsol, Tóth Gabi arcán néhány könnycseppet vélek felfedezni. Ez kicsit megmosolyogtat.

Az értékelést Geszti kezdi.

-     Lányok, szerintem azt már mindenki tudja, hogy milyen gyönyörűek és tehetségesek vagytok, viszont ezzel a dallal tényleg bebizonyítottátok nem csak nekem, de mindenkinek, hogy igen is, jól döntöttünk, amikor összeraktunk titeket. Egyszerű volt, de olyan érzelmeket raktatok bele, hogy felállt tőle a karomon a szőr. Robi, nézd csak meg! – nyújtja karját mentorunk felé, mire mindenki felnevet.

-   Noémi, tudom, hogy nehéz hét volt ez neked, de olyan gyönyörűen énekeltél, és nem csak te, mindannyian, hogy nem értem, hogy küldhet akárki is nektek utálatot! – veszi át a szót Tóth Gabi. - Ti vagytok az egyik legszerethetőbb versenyzők ebben a mezőnyben, és alapból sem szeretem, ha az ember oktalanul gyűlölködik, de pláne, ha ilyen kedves, őszinte és tehetséges lányokat bántanak. Ahogy a Péter mondta, egyszerű volt, de olyan érzelmeket közöltetek, hogy még én is elsírtam magam.

-          Azért azt tegyük hozzá – nevet fel Alföldi. – hogy a Gabit nem nehéz megríkatni. Ettől eltekintve viszont tényleg jó volt a produkció. Szépen énekeltek, de azt hiszem, ezt már megszoktuk önöktől. – mosolyog.

-       Music Generation, ti már egy kész világszám vagytok! – mosolyog mentorunk. – Nem sokan tudnak ilyen szépen énekelni, mint ti, és még kevesebben tudnak összedolgozni, de ti nem hogy csak össze tudtok, de össze is akartok, és ezért vagytok ti ilyen sikeresek!

-       A hét a ragyogás, csillogás és a szépség jegyében telt itt, az X-Faktorban, - lép mellénk Lilu - és ehhez hűen a Music Generation Christina Aguilera Beautiful című dalát adta elő, és, ha jól látom, ketten is elpityeredtetek. – mikor a lányokra nézek, csak ugyan látom, hogy Lilla szemei is csillog a könnyektől. – Ennyire megindított titeket az, hogy erről énekeltetek? – mentálisan megkérem Zsófit, hogy ő magyarázkodjon. Szerencsére, meghallja.

-       A sok jó kritika mellett elég rosszakat is kapunk, és az ilyeneket az ember hamarabb megjegyzi, mint a dicsérő szavakat, és néha tényleg rosszul esik, hogy konkrétabb ok nélkül utálnak minket az emberek. Ez igazából Lillát és Noémit érinti jobban, mert ők az érzékenyebbek. – mosolyog Zsófi, miközben nekidőlök a vállának.

Lesétálunk a színpadról, és én az első kezem ügyébe akadó embert – jelen esetben az éppen itt lévő Anikót – szorosan megölelem. Folyamatosan azt szajkózza, hogy ügyesek voltunk.

Utánunk Krasznai Tünde jön.

Szabó Ádám a When I Was Your Man-t énekli, ő maga zongorázik, és persze előtte bele kellett szőni, hogy újra összejön a barátnőjével, aki nem mellesleg az X-Faktor táncosa. Hmmm, bűzlik.

Miután mindenki lemegy, még fellép a Roy & Ádám, majd megyünk After X-ezni.

Mikor mi kerülünk sorra, szinte csak engem kérdeznek, ami baromira idegesít, és próbálom a lányoknak

adni a szót.

Olivér vágja a pofákat a kamerába, amiért egyszer csak hangosan elnevetem magam, és mindenki néz rám, hogy mi bajom van, én meg csak zavarban rázom a fejem.

Miután hazatérünk, hulla fáradtan rogyok le az ágyamra, szinte már alva, mikor megcsörren a telefonom. Oli hív. Gondolkozok rajta, hogy felvegyem-e (ezen is csak azért, hogy ilyen elmeállapotban mennyire leszek értelmes), de végül ujjam átsiklik a fogadó gomb felett, és a fülemhez emelem a készüléket.

-          Mondjad, Oli. – ásítom bele.

-          Nagyon álmos vagy?

-          Attól függ. – válaszolom, miközben megdörzsölöm a szemem. – Mi a baj?

-          Beszélni szeretnék veled. Átjössz? A fiúk már alszanak. – de jó nekik! gondolom.

-          Persze, megyek. – sóhajtom, majd leteszem a telefont, felveszem a cipőmet, és átbattyogok.

Csak kétszer megyek neki a falnak útközben, és egyszer majdnem átesek a korláton, de végül odaérek. Mielőtt még kopoghatnék, Olivér már nyitja is az ajtót, és előbb nyugtázza, hogy nem alva járok, majd leszid, hogy miért nem vettem fel kabátot, végül pedig behúz a lakásba. Leülünk a kanapéra, közben pedig félálomban mosolyogva nézek körül. Mindenhol ajándékok a rajongóktól. Aranyos. Nekünk nincs ennyi.

-     Miről szeretnél beszélni? – kérdezem végül, mert úgy érzem, ha csöndben maradok, hót ziher, hogy elalszom.

-          Szakítottam Ágival. – erre felkapom a fejem, és hirtelen minden álmosság kimegy a szememből. Na, jó, talán mégsem, de az alvás kevésbé fontosnak tűnik most, hogy az egyik barátom összetört szívével kell foglalkoznom.

Azonnal közelebb húzódom hozzá, és szó nélkül megölelem. Nem sír, de érzem, hogy sokat jelent neki ez a kis gesztus is, és vagy percekig csak öleljük egymást. Végül ő bontakozik ki az ölelésből, és sóhajtva maga elé mered. Gondolom, nehéz ez most neki.

-      És mikor? Mármint, már régebben, csak most lett végleges, vagy pont mielőtt felhívtál? – kérdezem, mert tudom, ilyenkor a legjobb kibeszélni.

-     Már pár hete beszélünk róla, de azt hiszem, ma mondtuk ki végleg. Pontosabban délután. Csak eddig nem akartam szólni, mert nektek is fontos volt a műsor, meg nekünk is arra kellett koncentrálni, és tudom, hogy most meg majd elalszol, - csak megrázom a fejem; az alvás izgat most a legkevésbé - de úgy gondoltam, rád számíthatok, hisz te is nemrég mentél keresztül ezen, és tudod, milyen rossz.

-          Hé, te vagy az a kivételes ember, aki felébreszthet hajnalok hajnalán, ha valami baja van. – lököm meg a vállammal az övét. – te, meg Kriszta, mert ha neki ellent mondok, kibelez. – erre felnevet, és megölel.

-          Köszi, hogy beszélhettem veled.

-   Ugyan, semmi, te is itt voltál nekem a héten. – mosolygok, miközben felállok, készen arra, hogy befeküdjek a puha ágyikómba.

-    Visszakísérlek. – mondja Oli. – Van egy olyan érzésem, hogy idefele is nekimentél a falnak. – mosolyodik el.

-          Honnan veszed? – ásítom, majd stílusosan nekimegyek az ajtófélfának.

-          Nem is tudom. – nevet, majd kinyitja az ajtót, és elkísér a lakásunkig.

Egyszer ismét ki akarok esni a korláton, de szerencsére Olivér megfog, mielőtt több emeletet zuhannék. Én csak hálásan mosolygok rá. Most visszafelé megérzem a hideget. Libabőrözni kezdek, és automatikusan simogatni kezdem a karjaimat. Olivér észreveszi, és magához húz, miközben ő is dörzsölni kezdi a karjaimat.

-          Ha megfázol, Robi megöl. – suttogja.

-          Nem csak ő, de én is, meg Kriszta is… - motyogom.

Bár kb. 20 m a távolság a két ajtó között, én mégis az utolsó két lépésnél képes vagyok majd orra bukni, és a napot ismét Olivér menti meg. Kinyitom az ajtót, majd elbúcsúzok a fiútól, és próbálok erőt venni magamon, hogy eljussak az ágyamig. Sikerül.