20. Cannonball

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott meghozni ezt a részt. Így alakult. Viszont van még egy rossz hírem, már ha ez az valakinek. 

A történetből rá fogtok jönni, hogy vészesen közeleg a vége. És mielőtt megkérdeznétek, nem, egyelőre nem szándékozom folytatni a történetet. A következő rész, ami egyben az utolsó is, már kész van, csak egy epilógus vár rám, és utána véget ér a történet, legalábbis "papíron". A képzeletemben tovább él.:) 

Noémi xx

Safe And Sound
Cannonball
Lehet Zöld Az Ég

A hét hatalmas pörgésben telik. Miután túljutok azon a sokkon, hogy párbajoztunk, és Ákos kiesett, ráeszmélek, hogy bekerültünk a döntőbe. Nos, ha eddig sokat dolgoztunk, akkor most ezt már nem is tudom, minek hívjam. A legnehezebb rész az, hogy mivel „elhasználtuk” a párbajdalt, újat kell gyakorolni. Oké, valamennyire már átnéztük, de értelemszerűen azzal készültünk eddig jobban, aminek „készenlétben kellett lennie”.

A döntő első napján el kell énekelni az elő nem adott párbajdalt, egy duettet egy sztárvendéggel, és azt a dalt, amivel bemutatkoztunk a közönségnek. Ez azért lett átnevezve, mert eredetileg a válogatón előadott dal lett volna, de hát nekünk olyanunk nincs, így mi a mentorok házában előadott első dalunkat fogjuk énekelni.

Hétfőn Szikora bemutatja nekünk a duett partnerünket: Varga Viktort. Annak ellenére, hogy amikor megnöveszti a szakállát, akkor elég kétes külsejű, nagyon kedves és szerethető figura, és csak miattunk megszabadult megint egy időre attól a szakállától, amibe szerintem anno még egy madárcsalád és pár zacskó szemét lakott.

Mivel ez a finálé hete, mindenki izgul, és mindenki halálra dolgozza magát. A próbatermek folyamatos használatban vannak, én személy szerint Szikora urat sajnálom a legjobban, mivel neki mindezt a pörgést duplán kell véghezvinnie. Amint mi végzünk, megy a fiúkhoz, és fordítva. Mindezek ellenére a héten elég ritkán látom boyband pajtásainkat. Talán pont a miatt van, hogy mindig sikerül elkerülnünk egymást, hogy van, ahol Szikorának ott kell lennie, és van, ahol mellőzhető.

Interjúink száma megkétszereződik. Mindenki arról kérdez minket, milyen a döntőben lenni. Mindenki azt latolgatja, melyikünk fog nyerni. Ennél jobban nem is tudnának felspannolni. Tuti az a céljuk, hogy még a döntő előtt összeessek a sok adrenalintól.

Csütörtökön végre összefutok Szikivel, mert valamilyen csoda folytán egybeesik a saját magunk által szervezett ebédidőnk egy része, és úgy döntünk, együtt ülünk le táplálkozni a büfébe. Mikor már tíz perce nyammogok az ebédemen, betoppan Bence, és csatlakozik hozzánk. Bármennyire is imádom a társaságukat, és inkább velük beszélgetnék, mint a színpadi felállást gyakorolnám, mennem kell, mikor Kriszta rám csörög, hogy „Zaba vége!”. Elköszönök a két fiútól, és a színpad felé veszem az irányt.

Mikor este végre úgy döntünk, hogy mára elég volt, és hazafelé vesszük az irányt, találkozunk a két tékozló fiúval: Ya Ou-val és Olivérrel. Örömmel csatlakoznak hozzánk, és együtt térünk vissza a Corvinra. A villamoson ülve Olivér azonnal bedugja a fülébe a fülhallgatót, mire morcosan tépem ki azt onnan. Értetlenül és úgy pislog rám, mintha tönkre tettem volna a kedvenc játékát, mire én megrázom a fejem.

-          Itt vagyunk öten, akikkel beszélgethetnél, erre te bedugaszolod a füled. Szégyelld magad.

-          Noncsi, fáradt vagyok. Kérlek, hadd hallgassak zenét. – kérlel, mire rádobom a fülhallgatót, amit nagy büszkén vissza is helyez a fülkagylójába. Duzzogva fonom keresztbe a karjaim és meredek magam elé, kizárva Olivért, és a vidáman a lányokkal cseverésző Ya Ou-t is. Percekig duzzogok magamban, mikor érzem, hogy valaki megböki a vállamat. Jobbra pillantok. Olivér nyújtja felém a fülhallgató egyik felét. – Gyere! – mondja, én pedig elveszem tőle a fülest. Az Imagine Dragons Radioactive című száma dübörög, én pedig mosolyogva emlékezem vissza, mikor előadták a fiúk is ezt a számot. Ez azért nem annyira boldog emlék, azon a héten estek ki.

Szombat reggel elindul a „döntő hét”. Mindenhol kamerák, emberek, miközben mi szüntelenül próbálunk. Útközben meg-megállítanak minket, hogy kérdezzenek párat, amire nekünk készségesen kell felelni, majd továbbállunk.

Mikor elérkezik a délután, nekilátnak a hajamnak és a sminkemnek. Hétre már teljes harci díszben állok, mondhatni felkészülve a műsorra. Aha, csak az a baj, hogy erre már nem lehet felkészülni.

Nyitásként az Első emelettel lépünk fel, ezzel a gesztussal „adják át az új generációnak a popszakmát”. Eh.

Ennek ellenére, mikor elkezdődik a műsor, mosolyogva éneklem a betanult részt, igyekezve nem gondolni arra, hogy ismét mi kezdünk.

Elindul a kisfilmünk. Benne a múlt heti párbaj, a próbák egy része. A végeztével elindul a zene. Zsófi kezd.

-          I remember tears streaming down your face when I said I never let you go…

Teljesen elérzékenyülök a dal alatt, mert eszembe jut, hogy ez volt az első dal, amit együtt énekeltünk. Előtte még csak nem is ismertük egymást. Aztán a mentorok összeraktak minket, és együtt kellett dolgoznunk.

Élénken él még bennem, mikor kiálltunk Szikora és Feró elé, hogy megmutassuk magunkat, hogy mennyire izgultam, és mennyire másképp álltam még akkor mindenhez. Sosem hittem volna, hogy eljutunk idáig, és mégis itt vagyunk.

A dal végeztével nagyölelést tartunk. Majd, amikor a mentoroknak szentelném figyelmem, megpillantok egy ismerős alakot a sorok közt. A fiú a Starbucksból. Mi is volt a neve? Roland? Ráró? Ja, nem, Ricsi!

Mikor észreveszi, hogy nézem, mosolyogva integet egyet, én pedig egy biccentéssel próbálom jelezni neki, hogy „Igen, észrevettelek, és igen, most kurvára nem érdekelsz!”

A mentorok elkezdik értékelésüket. Alföldi kezd.

-          Hölgyeim, szerintem abban mindenki egyet ért, hogy a műsor alatt nagyon belopták magukat a szívünkbe. Eddig úgy érzem, ez volt a legérzelmesebb produkciójuk, természetesen eltekintve a múltkori párbajdaltól. Gratulálok, hogy idáig eljutottak, és őszintén remélem, hogy ma még nem búcsúzunk.

-          Lányok, szerethetőek vagytok. – kezdi Geszti. Persze, nem vagyunk jók, csak szerethetők. Ergo, ő nem szeret minket. – Emlékszem erre a produkciótokra a tévében, és, meg kell, hogy mondjam, azóta sokat fejlődtetek mind hangilag, mind személyiségileg, jobban összeszoktatok, és ezért a dal is fejlődött. Ma már nem számít a mi szavunk, de hiszem, hogy a közönség jó döntést fog hozni.

-          Igazából nem tudok mit mondani. – mosolyog Gabi. – Komolyan, elértétek, hogy elálljon a szavam! Csak annyit mondok nektek, hogy nagyon komoly jövőtök van még, és rendkívül hálás vagyok, hogy megismerhettelek titeket!

-          Lányok! – szólal meg Szikora úr. – Itt vagyunk egy lépésre a végső döntőtől, és ti még mindig sziporkáztok. Úgy gondolom, ez a dal nagy fordulópont volt az életetekben, mintegy pár hónapja, és most itt álltok, készen arra, hogy az ország, ha nem a világ egyik legnagyobb lánybandájává váljatok. De ehhez sajnos már nem elég az, ha csak ti megtesztek mindent, most a közönségnek kell szavazni, így arra kérek minden kedves tévé nézőt, rajongót, hogy szavazzanak ezekre a csodálatos lányokra!

Liluval még beszélgetünk egy kicsit a színpadon, majd lejövünk, közben a fiúk lépnek a helyünkre a színpadon. Ők még anno a Troublemakerrel indultak a válogatón, és most azt adják elő. Vannak táncosaik, méghozzá olyan piros ByTheWay pólóban, amit ők csináltattak a fináléra. Nagyon jól néznek ki, és a rajongók is kaptak egy pár darabot. Sokuk már abban a felsőben tombol a nézőtéren.

Szikora ismét buzdítja az embereket, hogy szavazzanak a fiúkra is. Hmmm, látom a hegynyi telefonszámlákat. Se.

A fiúk után Dóri jön, és, bár ismerős a dal, nem tudom a címét. Ez van.

Egy reklámszünet és pár buzdító szó után ismét mi következünk. Következik az el nem hangzott párbajdal. Damien Rice-tól a Cannonball.

Az előadás végén a mentorok állva tapsolnak, kivéve Gesztit, aki csak az után próbál kelletlenül felpattanni, hogy látja, hogy nem csak a mentorok, de szinte mindenki állva tapsol. Viszont mire kinyújtaná lábizmait, mindenki visszaül a helyére, így olyan, mintha egy helyben pattogna. Elég vicces látvány.

A mentorok szinte ugyan azt elmondják, mint legutóbb, majd ismét a fiúk következnek. Ők a The Winner Takes It All-t éneklik, aminek a végén még én is elsírom magam, nemhogy Olivér.

Gabi még Dóra dalánál is a fiúk produkcióját emlegeti.

Egy újabb reklámszünet alatt Olivérrel elmegyünk ennivalót keresni. Végül kapunk egy-egy szelet csokit, amiért engem jól le is csesznek, mert mi az, hogy öt perc múlva éneklünk, én meg itt összeragacsozom a hangszálaimat?!

Jön a duett. Viktor egy közös csatakiáltásra ösztönöz minket, majd kimegyünk a színpadra, egyelőre nélküle.

-          Lehet zöld az ég, és lehet kék a fű, nekem mindegy, hisz végül is így gyönyörű. A tévedés néha jó, tudod, Amerikába is így jutott el az a hajó… - kezdem, majd a lányok is becsatlakoznak.

A következő refrén előtt egy kis zenei betét következik, mely alatt Kriszta felkonferálja a duett partnerünket, azaz Viktort. A dalt most már vele énekeljük.

A végén Viktor beáll középre, mi pedig a két oldalára, úgy hallgatjuk az értékelést.

-          Nagyon szorgalmas és alázatos lányok - válaszol, mikor Ben megkérdezi, milyen volt velünk dolgozni -, és rendkívül jól éreztem magam a próbákon is, és itt, előadás közben is. Szívesen dolgoznék még velük máskor is!

Később, mikor meglátom a fiúk duett partnerét, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Márk lép a színpadra, és ennél szebb gesztust elképzelni se tudnék felé.

Dóra Dés Lászlóval duettezik. Róla csak annyi rémlik, hogy ő írta a Dzsungel könyve zenéjét.

Miután az összes produkciónk lement, összefoglalják az estét, fellép a Kistehén zenekar, és pörög az óra.

Az utolsó egy perc lejárta után kihívnak minket a színpadra.

Szikora Róbert, és a csapatok: a ByTheWay és a Music Generation.

Geszti Péter és Danics Dóra.

Mi állunk a színpad jobb oldalán. Dóra a balon. Szikora beáll középre, mi pedig mind köré gyűlünk, és igyekszünk szorítani a kezeit. Ilyen idegesek még sosem voltunk.

Ma már nincs párbaj. Ma kimondanak két nevet, a harmadik távozik. Nem kap második lehetőséget.

Lilu lassan elkezdi felkonferálni a nevet. Vagy három percen át sorolja a különböző titulusokat, mikor megáll egy pillanatra.

Nagy levegőt vesz, a szájához emeli a mikrofont, és megszólal.

-          A Music Generation!

Egy pillanatra ledermedek, majd, nem törődve azzal, hogy esetleg valaki megsüketül, sikítva ugrándozni kezdek. A lányok is ugyan így tesznek. Egy hatalmas csoportos ölelésbe burkolódzunk, még mindig időnként fel-felsikkantgatva. Bejutottunk a végső döntőbe!

A boldogság mámorától szinte bele se gondolok, hogy esetleg nem Dóra esik ki. Valami miatt szörnyen biztos vagyok benne, hogy a fiúk jutnak tovább, és a történelem egyik legjobb X-Faktor döntője lesz a holnapi.