Prológus - Music Generation

Sziasztok!:) Új bloggal jelentkezem, ezúttal ByTheWay-es. A lányok kinézetét a leíráson kívül a képzeletetekre bízom. :) Remélem tetszeni fog nektek a történet, egyelőre nem is rizsáznék, kellemes olvasást kívánok!:) 

Noémi xx

Az éneklés az életem.

Öten állunk még a színpadon. Csak egy hely maradt. Öt az egyhez az esélye, hogy én jutok tovább. Kihívják a rockos lányt, valami Nelli.

Továbbjut.

Úgy érzem, szédülök. Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nem jutottam tovább! Egy rossz szavuk se volt rám! De akkor…?

Úr Isten, mi lesz, ha hazamegyek? Mindenki azzal fog izélni, hogy kiestem. Jézusom, nevetség tárgya leszek.

Mellettem a rózsaszín csaj összeomlik, bőg.

A vörös hajú elindul a lépcsők felé, hogy elhagyja a színpadot.

A harmadik csak áll, mint én.

Tóth Gabi int, hogy még beszélne.

-   Lányok, köszönjük, hogy itt voltatok. Sajnos nem volt elég a teljesítményetek ahhoz, hogy továbbjussatok.

Kész, vége, a rózsaszín csaj nekem dől, miközben hangosan picsog.

-       De! Úgy döntöttünk mentortársaimmal… hogy adunk nektek még egy lehetőséget… - hogy mi?! – de nem egyedül. Tovább juthattok, egy feltétellel: ha csapatként mentek tovább. Adunk pár percet, hogy átgondoljátok, beszéljétek meg!

A vörös hajú lány visszaballag közénk, és felteszi a nagy kérdést: na, és akkor most mi lesz? Én csak hangtalanul bólintok, csak az jár a fejemben, hogy számtalan példa volt már arra, milyen jól elsülhet az ilyen összerakás. A mellettem álló barna hajúra nézek, aki szintén bólint, majd óvatosan elmosolyodik.

A rózsaszín megtörli az orrát, majd valami olyasmit motyog, hogy „Hülye lennék, ha nem…”. A vörös hajú sóhajt, majd bólint egyet.

Behoznak nekünk egy mikrofont, természetesen az én kezembe nyomják. Most mit mondjak?!

-          Úgy döntöttünk… - szólalok meg végül remegő hanggal – hogy folytatjuk együtt a versenyt.

-     Akkor sok sikert kívánunk nektek, lányok! – mosolyodik el Gabi, miközben int, hogy a továbbjutók ajtaja felé menjünk.

Egymást támogatva lelépdelünk a színpadról, majd elbotorkálunk az ajtóig. Lilu kint már a jól ismert mosolyával fogad minket (amit fogadni mernék, hogy minden felvétel előtt gondosan gyakorol, vagy felragaszt, vagy tudom is én), és megkérdezi, hogy: „Na?”.

-          Csapatként jutunk tovább. – mondja a barna lány, majd felénk mosolyog. – Hű.

-          Mit éreztek most? – kérdezi kedvesen Lilu. Egy kamera az arcomba mászik.

-          Én most le vagyok sokkolva. – mondja a rózsaszín lány. Én csak helyeselve bólogatok, miközben Lilura meredek. Ne nézz a kamerába, az hülyén fog kinézni!

-     Tessék örülni, ti vagytok az első továbbjutó csapat! – bátorít minket Lilu, majd látva, hogy nagyon le vagyunk sokkolva, csak hagy minket menni.

Amint kiérünk a kamerák látószögéből, és leülünk egy pár székre a folyosón, a rózsaszín csaj megszólal.

-          Basszus, csajok, továbbjutottunk! Basszus, basszus, BASSZUS! Ezt nem hiszem el! Istenem! Úr Isten! – felpattan, és elkezd visítozni. Még szerencse, hogy ez egy viszonylag üres folyosó, mert hót ziher, hogy mindenki gyenge elmeállapotúnak hinné. – Jézusom, benne vagyok egy csajbandában! Ez tök olyan, mint a Little Mix! – az ismert lánybanda fejére felkapom a fejem, és önkéntelenül elmosolyodom. Legalább már van egy közös pont. – Oké, oké, oké! Amint elengednek innen bennünket, el kell jönnötök hozzánk! Összeismerkedünk, kitaláljuk a nevünket, meg minden…

-    Nem kell ennyire túlpörögni! – vág közbe a vörös hajú csaj, miközben a frufruját igazgatja. – Ne reméljünk túl sokat, eddig egy itt összerakott banda se vitte sokra…

-          Dehogynem, Angliában… - kezd el magyarázni a rózsaszín hajú, mikor…

-         Az Angliában van, ez meg itt van. Ott valószínűleg nagyobb a kereslet bandákra, de itt nem. Láttátok, mi lett az Apollo23-mal? Alig vannak. Én legalábbis nem hallok róluk sokat. Havonta egyszer hallom a dalukat a rádióban és kész.

-     Ne legyél ilyen pesszimista! – dorgálja meg a barna hajú. Ekkor jut eszembe, hogy én eddig meg se szólaltam.

-          Szerintem csináljuk. – nyögöm ki végül.

-          Tessék?

-         Kaptunk egy lehetőséget, hát éljünk vele! Nem hiába kaptuk! Ha nem is jutunk ennél tovább, legalább adjunk bele mindent!

-          Jól beszél az ombre. – helyesel a rózsaszín.

-          Noémi vagyok. – közlöm vele.

-          Én meg Lilla. – mosolyog.

-          Én Zsófi vagyok. – szólal meg mellőlem a barna hajú.

-          Kriszta. – sóhajt a vörös.

Megjelenik egy RTL-es fickó. Alig láthatóan kopaszodik, headset van a fején és felénk pislog folyamatosan. Kriszta felé fordul, és gondolom kérdőn néz rá, mert kisvártatva a férfi megszólal.

-   Kérem, gyertek velem egy szobába. Ott fogtok várni, amíg a többi csapatot továbbjuttatják. Titeket mutatunk be utoljára nekik, hogy ne tudják, ki a hatodik csapat. – magyarázza, miközben elkezdjük követni.

-         És ennek mi értelme? – kérdezi Kriszta.

-         Sokkal érdekesebb. – mosolyodik el halványan a férfi, majd kinyit egy ajtót. – Itt várjatok, úgy tíz perc múlva jövünk értetek. – mondja, majd kimegy.

Megvizsgálom a szobát. Kellemes berendezése van, egy nagy, barna kanapé, meg több kisebb karosszék és ülőke, középen egy üvegasztal, rajta egy cserepes növénnyel (páfrány?), magazinokkal. A sarokban egy kávéautomata és egy fogas áll. Az ajtótól jobbra lévő falon egy nagy ablak van, rajta világos, talán vajszínű függönyökkel, míg a falak krémszínűek. Barátságos kis váró, nem mondom.

-          Szóval… hol is tartottunk? – szólal meg egyszer Kriszta.

-          Ott, hogy megcsináljuk. – válaszol Zsófi, miközben lehuppan a kanapéra. Mellé ülök.

-   Átjöhetnétek ez után hozzám, mint már mondtam. Tök jó kis helyünk van, ott is aludhattok, ha gondoljátok, és közben összeismerkedünk. Csapat-tréning. – mutogat Lilla.

-          Én benne vagyok. Csak írok egy SMS-t anyumnak, hogy ne várjon haza. – mosolyodom el, miközben a telefonomat kezdem keresgélni.

-          Én is megyek. Szerintem ez egy tök jó lehetőség. – helyesel Zsófi.

Várakozóan Krisztára nézünk. Ő az egyik karosszékben üldögél, kezeit a térdére támasztva, miközben a fejét tartotta. Most végre volt időm megnézni az arcát részletesebben is. Nagy, barna szemei vannak, amiket sötét, füstös sminkkel emel ki; égővörös haja a válláig ér, kicsit kócos, és a frufruja picit a szemébe lóg. Arcát szeplők fedik, körmei pedig feketék.

Sötétbarna csőtopot visel, valamint fekete csőnadrágot, fekete bakanccsal, annak ellenére, hogy a július eleji hőségben szandálban és rövidnadrágban is majd elolvadok.

-          Oké.

Mindnyájunkat annyira váratlanul érint a megszólalása – amire vagy öt percig vártunk -, hogy további öt percig csendben maradunk. Csak bámulunk ki magunkból mind a négyen, de nem látunk semmit. Éppen feldogozzuk ezt az egészet. Mert azzal, hogy mindenki rábólintott, most valósággá vált az egész.

Csapatként folytatjuk. Együtt, négyen.

Ez olyan hihetetlen!

Végül a másik két lányra tekintek. Lilla, a szőke hajú rózsaszín tincseket festett a váll alá érő hajába, így kicsit olyan Avril Lavigne-os a haja. Fehér felsőt visel, rajta rózsaszín strasszokkal, rózsaszín szoknyát és fehér szandált. Ajkain fényes, babarózsaszín rúzs, szeme fekete szemceruzával kihúzva. Műkörmei tökéletesek, francia manikűrje van, kivéve a gyűrűs ujján. Ott rózsaszín leopárd minta van.

Első látásra tuti le-hülye-libáznám. De így, hogy hallottam már beszélni… na, jó, még így sem olyan pozitív a véleményem róla, de biztos kedves… remélem!

Zsófi a legtermészetesebb hármunk közül. Valószínűleg hátközépig érő sötétbarna haja fel van fogva lófarokba, nem túl szorosba, de nem is túl lazába, bőre napbarnított, és halványkék szemei szinte világítanak. Fogai hófehérek, körmei nincsenek kifestve, de rendezettek, és egyszerű farmershortot, szandált és egy fehér topot visel. Ha smink van is rajta, alig látható, amolyan természetes szépség ez a lány. Árad belőle valami komolyság, és mégis úgy érzem, nagyon jól ki tudnék jönni vele, mert biztos nem egy fapina.

Aztán persze itt vagyok én, a barna-szőke ombre hajammal, a nagy, barna boci szemeimmel, az elcseszett reggeli sminkemmel, és a „gyönyörű” zöld topomban. Nem vagyok egy szépség, és valószínűleg idegesítő is vagyok, szóval már előre sajnálom a három lányt.

A fickó újra benyit. Kiválasztották az öt csapatot. Egy másik, nagyobb szobában várnak. Készüljünk fel, legyünk kameraképesek. És ne lepődjünk meg, ha valaki nekünk szalad, és megölel minket. Minden el van rendezve.

Elindulunk öten a szoba felé. Előtte úgy három méterrel megállítanak minket, hogy beállíthassanak mindent. A férfi jelez, hogy bemehetünk, és mosolyogjunk.

Zsófi lép be először, mögötte szorosan én. Mellettem Lilla van, aki időközben belém kapaszkodott, leghátul jön Kriszta. Lassan belépünk a szobába, ahol legalább húsz ember vár minket, és mindannyijuk arcán látjuk a megdöbbenést.

Mindez kb. egy másodperc alatt történik, és már szaladnak is felénk a kijelölt emberek, hogy megöleljenek minket. Engem egy magas fiú kap fel és pörget meg, hirtelen pedig azt se tudom, mit csináljak. Csak mosolygok, és megvárom, míg letesz. Pár pillanatra látom az arcát, és nagyon is ismerős nekem, de már megy is Lillát ölelgetni. Jön egy szőke fiú, ő is megölel (és persze ő is felhőkarcoló…), és persze ő is baszottul ismerős.

Mikor mindenkit sorra ölelünk, megkérnek minket, hogy menjünk vissza a színpadra. A csapatok egymást követve térnek vissza a helyiségbe, ahonnan pár perce jöttek ki, hogy felvételeket készítsenek rólunk. Mindenki egymás mellé áll, néhány RTL-es beállít minket, majd szólnak, hogy mindenki forduljon enyhén balra. Persze, fotózzátok csak a rosszabb profilomat!

Közben névsorolvasás van, így megtudom, kik a továbbjutók. ByTheWay, MDC, SPEAK UP!, Sunset Strip, Wild Rhythm Smokers és mi.

Ki kéne találni egy jó nevet.

Szikora a mentorunk. Nem rossz, bár én Alföldinek jobban örültem volna.

A tábor véget ér, és mi a megbeszéltek szerint Lilláéknál gyűlünk össze.

Kertes házuk van a külvárosban, nem túl nagy, de otthonos, emeletes. A szülei nincsenek itthon. Az emeleten van Lilla szobája, ezért felmegyünk oda. Pont olyan a szoba, mint amilyenre számítottam.

Rózsaszín bútorok, fal, szőnyeg, poszterek mindenhol, nagy tévé, a Twilight széria a polcon, és egy pici, fehér kutyus. Mint később kiderül, Mancsnak hívják.

Leülünk a nagy, rózsaszín szőnyegre, és beszélgetni kezdünk. Történeteket mesélünk magunkról, és persze közben agyalunk a néven is.

-    Mi lenne, ha a nevünkből jönne össze valami? – veti fel Lilla. – LKNZS…? – folytatja elbizonytalanodva.

-    Semmiképpen sem! – ellenkezik Kriszta. – Valami találó, frappáns és egyedi kell! Csak azt nem tudom, mi az…

-      LiNoKriZsó?

-       Ne erőltesd…

Végül, egyszer csak, mikor dalokat keresünk a mentorházra, az egyik dalszövegből ötletem támad.

-       Generation?

-       Nem rossz alap, de magába túl egyszerű. – mondja Zsófi.

-       Girls Generation? – veti fel Lilla.

-       Olyan már van Koreában. – legyint Kriszta.

-       New Generation? – javasolja Zsófi.

-       Pop Generation? – szól újra Lilla.

-       Music Generation? – kérdezem halkan.

-      Az lesz az! – pattan fel Lilla. – Ez olyan jól hangzik! Képzeljétek el az X-Faktoros emberke hangjával.„Az X-Faktor színpadán... a Music Generation!” – mondja, miközben megnyújtja az n-betűt.

Rábólintunk. A név mindenkinek tetszik. Mi vagyunk mostantól a Music Generation.

A kiválasztott dal a Safe and Sound Taylor Swifttől.