17. No Worries

Sziasztok!

Tudom, hogy sokat késtem, de hála az iskolának, szinte a halálomon vagyok. Nem nagyon jött össze az írás, most végre erőt vettem magamon, és befejeztem egy részt. Remélem, azért tetszeni fog. 

Kommenteket szívesen várok, főleg, mivel az előző részhez nem kaptam egyet se. Ha nem tetszik valami, akkor szóljatok! 

Noémi xx

A döntés napján a székházba beérve mindenki kap egy piros szalagot az AIDS ellenes világnap alkalmából. Egész nap viselnünk kell, és majd a fellépő ruhánkra is rá kell tenni.

A próbák után megismerkedhetek Zsófi barátjával, Robival, aki két évvel idősebb barna hajú barátnőmnél, és egy igazi édes srác. Megemlíti, hogy ő és a húga minden héten szavaznak ránk, és hogy örül, hogy végre személyesen is megismerhet minket. Bármennyire szeretnénk beszélgetni vele mindhárman, hagyjuk, hogy menjenek a dolgukra, hiszen Robi még este is itt lesz, és élőben szurkol nekünk.

Kriszta és Lilla hamarosan eltűnik mellőlem, én pedig egyedül battyogok vissza a maradék másfél órára a lakásunkba. Mivel már tél van, elég hamar rám sötétedik, és koromsötét fogad az ajtónkban.

Lepakolom a kabátomat, a cipőmet, a táskámat pedig ledobom a kanapéra. Épp a konyhába mennék, hogy igyak valamit, mikor valami megmozdul a sötétben. Remegve lépkedek a konyha felé – az még véletlenül se jut eszembe, hogy fel kéne kapcsolni a villanyt -, és igyekszem egy hangot se kiadni. Az alak mintha eltűnt volna, én pedig a konyhapultnak támaszkodva megnyugodva fújom ki a bent tartott levegőt. Ám az árny visszatér, hirtelen megragad és befogja a számat. Picit arrébb húz, miközben próbálok kitörni a szorításából. Pillanatokon belül elenged, én pedig az első kezem ügyébe kerülő tárggyal – jelen esetben egy serpenyővel – fejen kólintom. Támadóm fájdalmasan felordít, és káromkodni kezd.

Végre eljut a tudatomig, hogy fel kéne kapcsolni a villanyt, így a falhoz pattanok, és lészen világosság. Kiderül, hogy a támadóm nem egy árny, hanem a ByTheWay szőke tagja, Mr. Patocska, aki úgy gondolta, így a nyolcadik döntés előtt rám hozza a frászt.

-          Te meg mi a jó Istent csinálsz?! – förmedek rá.

-          Én is örülök, hogy látlak! – nyavalyogja szőke buksiját simogatva. – Basszus, te mivel ütöttél meg?! – néz fel, én pedig ártatlanul pislogva próbálom a serpenyőt arrébb lökdösni. Természetesen kiszúrja, és morcosan néz rám.

-          Hé, csak magadat okolhatod! – kelek saját védelmemre. – Te ijesztgettél!

-          A franc gondolta volna, hogy ennyire megijedsz! Mi van, ha behorpadt a koponyám?! – dramatizálja túl, mire megforgatom a szemeimet. – Ha ma este holtan esek össze a színpadon, az a te lelkeden fog száradni!

-          Nyugodj meg, biztos nincs semmi bajod! Ez kb. olyan, mint amikor eltalálnak egy labdával. – mondom, miközben elpakolom a serpenyőt a helyére.

-          Legalább gyógy-puszit adj rá! – kérlel elvékonyított hangon Olivér, mire sóhajtok egyet, majd puszit nyomok a kobakjára. A fiú elmosolyodik, majd végre megosztja velem érkezése valódi okát is. – Idő van, és gondoltam, menjünk együtt. De legközelebb kétszer is átgondolom, hogy egyáltalán a közeledbe merészkedjek-e.

-          Csak akkor kell félned tőlem – somolygok -, ha serpenyő van a kezemben.

Olivér kicsit megborzong, majd elindulunk a székház felé. Ott szinte rögtön elválunk egymástól, mindenki megy a helyére, én a sminkesszékbe, Oli a stylisthoz. Röpke másfél óra alatt teljesen el is készülök, és a büfében ülök Lillával egy csokis muffint majszolva. A torkom már egész jól megvan, mondjuk még adás előtt egy jó, forró teát legurítok.

Megnyitjuk az estét a No Worries című számmal.

Mikor lejövünk a színpadról, megjelenik Anikó, mire én mosolyogva ugrom a nyakába.

Valahogy csak most eszmélek rá, milyen komoly is már a tét. A legjobb négybe való jutás. És idáig még nem hogy kettő, de egy csapat sem jutott, szóval a fiúkkal most tényleg történelmet írunk.

Fellép Kocsis Tibi az új dalával, de sajnos nemigen köt le, inkább a büfében vett szendvicsemet majszolom. Olivér sunyi módon kilop belőle egy sonkadarabot, mire gonoszan pislogok rá, de ő csak mosolyog, majd tovább áll.

Mikor Lilu felhív minket a színpadra, egyre idegesebb vagyok. Talán mégsem kellett volna zabálni…

Tóth Gabi és Csordás Ákos.

Szikora Róbert és a csapatok: a ByTheWay és a Music Generation.

Geszti Péter és a 25 év felettiek: Danics Dóra és Krasznai Tünde.

Remegve karolok Szikora úrba, aki csak egy biztató mosolyt lövell felénk, majd a fiúk felé, majd arra koncentrál, amit Lilu mond.

Letelik az egy perc, és hamarosan megtudjuk, ki az a három, aki ma megússza ép bőrrel.

Danics Dóra jut tovább először. Dóri boldogan megy le a színpadról, az én gyomrom pedig egyre kisebbre zsugorodik.

A fiúk jutnak tovább másodikként. Örülök nekik, de közben az ájulás határán vagyok. Félek, hogy mi párbajozunk, és ráadásul Ákossal, és én nem akarom, hogy ő kiessen, de azt se akarom, hogy mi essünk ki. Ahj, ilyenkor olyan bonyolult már minden!

Végül Lilu a mi nevünket kiabálja be, én pedig sikítva Zsófi nyakába ugrom. Csoportos ölelést tartunk a színpadon, majd leszaladunk róla.

Ákos és Tünci párbajozik.

Ha nem Ákos jut tovább, én megütök valakit.

A reklám után elkezdődik a párbaj. És mondanom sem kell, Ákos fényévekkel jobb Tündénél, és csak remélni tudom, hogy ezt a mentorok/a közönség is így látja.

Geszti természetesen Tünde mellett szavaz. Ákost küldi haza.

Gabi persze Ákost védi, de annak ellenére, hogy a mentoráljta, teljesen jogosan.

Szikora Ákos mellett voksol. Pacsit, mentor bácsi!

Alföldiben van minden reményem. Arra hivatkozik, hogy Tünde már többször is párbajozott, így végül őt küldi haza.

Négyen maradtunk.